Kitti Mayer

Nézem a narancssárga-kék-zöld-piros gömböket...

„Narancssárga. Kék. Zöld. Piros. Mint azok a drótra felfűzött izzók a szórakozóhely udvarán. Narancssárga, kék, zöld, piros – így követik egymást, ebben a sorrendben. Narancssárga-kék-zöld-piros-narancssárga – kezdődik az egész elölről (persze, kérdés, hol van az elölről).

Fel se tűnt, csak néztem, ahogy az udvar egyik végétől a másikig futnak a színes gömbök egymás után, magasan a macskakövek fölött. Nem keresek benne rendszert. Én csak állok egy kihalt udvar végében, mögöttem nagy téglaépület. Hétköznap van, este. A tarka égősoron túl nagy, kitárt szárnyú kapu, a Kazinczy utca: párban kószáló turisták, kalapos-pajeszos-szakállas férfi hosszú, fekete kabátban, egyedül. Néha egy-egy siető autós, jobbról balra – ez egyirányú utca. Egyébként csönd van. Idebenn árválkodó asztalok, székek, üres hamutálak – elmúlt a kerthelyiségszezon (bár az Pesten sosem tűnik el nyomtalanul, csak átalakul: a romkocsmák kapuira felkerülnek a súlyos, műanyag szélfogók, ideiglenes tetőt húznak a körfolyosók fölé, a magasba). Ez már a tél. Egy kupacba fújta a sárga faleveleket a szél – az egyetlen élő dolog ebben az udvarban, az is halott már.”

Mayer Kitti Hanna: Emlékgömbök